Niki (1.)

 

Először Nikiről mesélek nektek.

Néhány hete találkoztam össze az egyik BDSM-oldalon - nevezzük most így - Nikivel, nickneve szerint -nevezzük most így - blondeangel95-tel.
Niki már az elején elmondta, hogy érdekli ugyan a téma, de csak beszélgetni szeretne, hiszen még nagyon új neki ez a fajta érdeklődés, és nem is igazán tudja hová tenni magában, de valami megmagyarázhatatlan vonzalmat érez a sub szerepkör iránt. Ez után megnyugtattam, hogy én is új vagyok még a témában.

Mint idővel kiderült róla - hisz ahogy a legtöbbeknek, neki sem volt profilképe az oldalon - Niki egy rendkívül értelmes, lassan 20 éves, hosszú szőke hajú, kb. 165 magas, nagyon karcsú, csendes, nem bulizós, mosolygós, szemüveges jogász-lány, aki jövőre kezdi a második évét az egyetemen.

Két hét beszélgetés után úgy alakult, hogy meghívtam egy kávéra (egy kávézóba) ahol, csakúgy mint korábban a neten, most is jól elbeszélgettünk. Persze ez egy kicsit mégis más, hiszen a világháló sokkal személytelenebb.

Mivel a kávézás során is minden "jól alakult", ezért arra jutottunk, hogy a következő alkalommal - ami rögvest másnap lett - feljön hozzám, és hát próbáljuk meg... Mint elmondta számára talán nem is az lesz a legnagyobb kihívás, hogy az ütéseket elviselje - gondolta előtte - hanem inkább a meztelenség. Merthát egy kvázi idegen pasi előtt anyaszült meztelenre vetkőzni, pláne annak tudatában, hogy "mire készülünk..." számára nem egyszerű, és nem jön zsigerből.

Aztán eljött  a másnap, amit hát bevallom alig vártam. Elérkezett a megbeszélt időpont, majd teltek-múltak a percek, és Niki sehol. Úgy húsz perc feszült várakozás után azt gondoltam megrettent a dologtól, és mégsem jön. Mikor már lemondtam mindenről, egyszerre csak megszólalt a kapucsengő, és hát Niki volt az. Elnézést kért a késésért, picit eltévedt a környéken a panelok közt - hiszen nem Pécsett lakik, így nem ismerős erre felé. (csak a teljesség kedvéért: zalai lány, és a tanév közben kollégiumban lakik, most viszont úgy tudtunk találkozni, hogy "feljött" pár napra Pécsre egy barátnőjéhez.)

Aztán mikor beértünk a szobába, egyikünk se mondta ugyan, de a feszültség kezdett a tetőfokára hágni, annak ellenére is, hogy oldásként beszélgettünk. Én pedig csináltam kávét is neki, hogy ezzel is tereljük a gondolatokat a témáról.
Aztán úgy 20-25 perc után Niki törte meg a vivódást, és annyit kérdezett: "-Na, akkor belevágunk?" mondta egy bátortalan mosollyal az arcán. Mire én csak annyit bírtam felelni, hogy: "Oké, persze, miért is ne."
Én ekkor kezdtem el aggódni, hogy hát itt most végtére is rajtam áll vagy bukik minden...

Aztán Niki azt kérdezte: "Akkor most, mi legyen? Vetkőzzek le?" Mire én kis habozás után azt mondtam, hogy "Igen, az jó lesz."
Azután számomra - és talán saját maga számára is - igen hamar ott állt előttem Niki egy a fehérneműjében. Minthogy nagyon szép lány, így a látvány sem volt elhanyagolható.
Na és itt jött a legnagyobb kétség számomra, hogy úr isten, mit csinálok? Itt áll előttem egy kb. 40-45 kilós gyönyörű szép lány - akivel sokmindent el tudnék képzelni a fenekelésen kívül is - és hát annyira aranyos és törékeny... szabad-e, akarom-e, merem-e egyáltalán megütni majd?

Merthát más helyzetben senkit nem ütök meg, egy nőt, és azon belül is egy ilyen gyönyörű lányt meg még kevésbé sem bántanék. Tehát az akaraterőt a gátlásokat legyőzve kell mozgósítani most, ha célt akarunk érni.
De nem volt sok időm vivódni ezen, hiszen mostantól komoly arcot kell vágni, határozottnak lenni, és Nikit utasítani, hogy mit is csináljon. No és lehetőleg a szemkontaktust kerülni vele.

 További problémát jelentett a helyszín is - ami egy panellakás - hiszen így Niki nem engedheti ki magából majd a feltételezett fájdalmat hangosan, mert hát eléggé hamar a szomszédság tudomására jutni, hogy itt valami történik..  Ráadásul "igazi" eszközöm sem volt otthon, így a hétköznap használt nadrágszíjamra esett a választásunk közös döntéssel. Ezeket a feltéteket jó előre tisztáztuk.

Szóval, miután Niki elém állt, kissé idegesen, remegő kézzel kezdtem lecsatolni a nadrágszíjam a farmeromról, ekkor félig hátat fordítva a lánynak, mondtam neki, hogy "Na jó, akkor kezdjük." (eközben a padlót bámultam, ő pedig mint egy pillantással észleltem a szemben levő falat figyelte.
"Oké, szerinted mennyit bírsz ki, így elsőre?" - kérdeztem. Niki azt felelte, hogy szerinte 15 az menni fog, mire én közöltem vele, hogy akkor 25 ütést kap elsőre. Nem ellenkezhet, és nem teheti oda kezét, valamint nem kiabálhat, mert ellenkező esetben újra kezdjük elölről. Ő ezeket tudomásul vette, és ahogy figyeltem a korábbiaktól egészen más -kicsit transzbaesős - arckifejezést láttam rajta.  Ekkor már megemelkedett pulzusszám mellett, nagyon várta, hogy mi fog történni.

"Oké, akkor fordulj nekem hátra, és támaszkodj a falnak. Feneket fel. Bugyi az első pár ütésnél maradhat. Ha hagyjuk abba kézfelemeléssel jelezd."
Niki megértette, és az utasításom szerinti pózba helyezkedett.
Ekkor pár másodpercig figyeltem, majd odamentem hozzá és végigsimítottam a hátát és a fenekét is. Majd 2-3-at a kézzel a fenekére is csaptam, hogy ne az első a szíj csapása legyen amit általam érezni fog.
Ez alatt mozdulatlanul, szó nélkül maradt a támaszkodó pózban.
Majd a jobb vállára tettem a jobb kezem, és pár másodpercig így, mozdulatlanul álltunk.
Aztán hátraléptem három lépésnyire, ahonnan a szíj a kellő távolságból érhette el a fenekét. Aztán nagy levegővétel után hozzákezdtem. Szerintem középerős ütésekkel nyithattam, szinte nem is fogtam fel mi történik, és öt ütésig meg sem álltunk. Ekkor felpillantottam, és láttam ahogy a lány teste kezd megfeszülni a fájdalomtól, és a szíj nyomai pirosodni kezdenek.
Ekkor nem szóltam semmit, a pár pillanatnyi csendet Niki viszont tökéletesen értette, bugyiját letolta és a visszahelyezkedett a nyitott lábakkal álló, támaszkodó pózba.
"Mehet?" kérdeztem tőle. Mire a lány igennel felelt. Különösebb gond nélkül eljutottunk 17-18-ig, és akkor jött a holtpont: Niki test minden ütésnél  összerezzent (már nagyon fájhatott neki ekkor, de kisebb feljajdulásokon kívül, csendben tűrt) az utolsó két-három ütés viszont már nagyon fájhatott, hiszen már nem nagyon maradt érintetlen terület a fenekén, így mivel a korábbi ütések nyomaiba csapó szíj, sokszoros fájdalmat jelenthetett neki.
21-22 körül már nem bírta, és sírni kezdett a fájdalomtól, de nem kérte hogy, hagyjuk abba. Majd miután a végére értünk - én számoltam hangosan őket - már zokogott: felkapta a földön levő ruháit, majd kirohant a fürdőbe. Én pedig kissé idegesen ültem le a székembe, és csendben vártam, hogy visszatérjen.
Úgy 15 perc telhetett el mire visszaért a nappaliba. Próbálta ugyan rendbe tenni magát, de a szemei még ekkor is könnyesek voltak mikor visszajött. De mosolygott - amennyire bírt - és odaszaladt hozzám, hogy öleljem át. Ami meg is történt. Aztán csak annyit mondott: "Hát ez nem volt semmi! Nagyon fájt..!" - mondta. "De nagyon jó volt." - tette hozzá.